Villa-gerinc (avagy hogyan tettük a Magas-Tátra legnehezebb gerincmászását még nehezebbé), 2023

Már 2023 januárjában összeültünk és elkezdtük kidolgozni a nyári programokat. Hamar kijelöltük a július végi hetet, amit mindannyian jó előre kivettünk szabinak. Az alkalom közeledtével igazán mozgalmas programot állítottunk össze komoly kihívásokkal az Alpok különböző csúcsain. Ezt a szép ívű, egy hetes road trip-et aztán az indulás előtti héten egy tollvonással ki is húztuk. Az időjárás közbeszólt. Az arra a hétre ígért eső és bizonytalan idő miatt, közösen egyetértve, egyik utat sem mertük vállalni. Ebben a hangulatban indult az alternatív programok keresése.

Olivér felcsapva a laptopot az időjárás felől közelített. Azt vizsgálta, hogy merre lesz egyáltalán jó idő. Itthoni sportutas körtúra? Vagy őrült melegben Paklenica? Extra logisztikát igénylő Retyezát? Esetleg közelmúltbeli élményei miatt a Magas-Tátra? Minden ilyenkor vizsgálni érdemes körülményt és lehetőséget összevetve az utolsó pillanatban a Magas-Tátrára esett a választásunk.

A terv a következő volt.

Első nap feltúrázunk a Tatranská Lomnica-i parkolóból (900 m) a Zöld-tavi menedékházhoz (1551 m).

Második nap végigmásszuk a Villa-gerincet a Késmárki csúcstól a Lomnicig. Délután leereszkedünk a Téry menedékházhoz, itt ebédelünk, majd áttúrázunk a Sziléziai menedékházhoz, ahol a második éjszakát töltjük.

Harmadik nap a Martinovka-t másszuk végig a Gerlachfalvi-csúcsig, aztán majd valahogy lejutunk az autóhoz.

Kitűnő terv volt, izgatottan indultunk útnak.

Szombaton késő délután indultunk a parkolóból. Érdekes érzés volt csak szembejövőkkel találkozni, mindenki lefelé jött a hegyről, csak mi tartottunk felfelé. Elkezdett esteledni.

A késői szervezésben már nem tudtunk helyet foglalni a Zöld-tavi menedékházban és szombat este lévén nem is próbálkoztunk a helyszínen sem. A menedékházat elhagyva kicsit sietősre vettük a tempót, hogy még világosban vagy legalábbis a sötétedés alatt le tudjunk térni a turistaútról, hogy megfelelő helyet találjunk az éjszakázásra. (A turistaút elhagyására feljogosító alpintagsággal természetesen rendelkeztünk.) Kb 2000 méteren Olivér megtalálta a Magas-Tátra legszebben rakott szélfogóját, ami a talajközeli légmozgás miatt jó szolgálatot tett az este folyamán. A derékaljak és hálózsákok vastag, mohás, puha hegyi fűre kerültek. Nyugodt éjszakánk volt, tiszta csillagos égbolt alatt aludtunk. Az előrejelzés által ígért 0 és 5 fok közötti hőmérséklet helyett kellemes 10 fok körüli hőmérséklet volt.

Pontban ötkor ébredtem magamtól, Olivér is ébredezett. Gyors reggeli és pakolás után hatkor már a felkelő nap fénye kísért minket a Késmárki csúcs felé. Kicsit aggódva nyugtáztuk, hogy fejenként egy-egy liter vizünk volt csak, de úgy okoskodtunk, hogy hamar a Lomnicon vagyunk, ott lesz majd vízvételre lehetőség. Ahogy kikopott lábunk alól az ösvény, elkezdődött a gerinc vonulata.

Könnyedén és hamar értük fel a Késmárki csúcsra. Felváltva csodáltuk a már mögöttünk és a még előttünk elterülő sziklákat, háttérben a Villa csúcsokkal és a Lomniccal.

A Késmárkin tartott rövid pihenő alatt konstatáltuk, hogy bár a következő szakaszok sem jelentenek különösebb mászótudásbeli kihívást, a gerinc keskeny vonulata sok helyen kitett és szédítő magasságok fölött halad, ezért felvettük a beülőt, bekötözködtünk és felszerelkeztünk. A könnyűnek ígérkező úthoz a szimul mászás bizonyult a leghatékonyabbnak, ezért innen így folytattuk utunkat. Hiába számítunk kezdő alpinistáknak, a szimulmászást tavaly is és idén is több alkalommal kipróbáltuk, magabiztosan és ami fontosabb, biztonsággal használjuk ezt a technikát.

Tudtuk, hogy a gerinc kiépítetlen, ezért elegendő trad eszközzel készültünk: éksort, friendeket, hevedereket vittünk magunkkal. Nem volt gond a köztesek elhelyezésével, a gerinc csipkézett geometriája bőséges lehetőséget adott hevederek elhelyezésére, ritkán kellet éket vagy friendet használni, hogy köztest tudjunk tenni. 1 darab 60 méteres félkötellel másztunk, félbehajtva és duplázva, így az egyik kötélszárat a gerinc egyik oldalán, a másikat a másik oldalán tudtuk vezetni. Az idő nagyszerű volt, minden tekintetben felhőtlen mászásban volt részünk.

Már a gerinc elején újszerű kihívással szembesültünk a kiépítettlenség miatt. A több kötélhosszas utakon megszokott nittsor híján most nem volt támpont ahhoz, hogy merre is megy az út. Kezdők lévén meglehetősen sokat tanakodtunk az ismeretlen terepen, mert bár a gerinc lentről nézve egyértelmű törtvonalnak tűnik, rajta állva korántsem az. Kisebb csúcsok, bevágások, biztosnak tűnő slab-ek, amik bizonytalan irányba vezetnek, nehezebb felmászások, amiknek nem láttuk a végét és azt sem, hogy merre lehetne kikerülni, bizonytalan lehetőségek véletlenszerű kombinációkban. Mindezek ellenére élveztük a mászást és jól haladtunk, legalábbis akkor még úgy éreztük.

Az első nagyobb meglepetés akkor ért minket, amikor az előttünk haladó parti egy szakaszon a beszállócipőjüket levéve mászócipőre váltott. Olivérrel gyanakodva néztünk egymásra, majd méregetni kezdtük a következő szakaszt. Megkérdeztük az indulásra kész párost, hogy most akkor ennek a falnak mi is pontosan a nehézsége? 5-, 5 felelték!

Mivel az eredetileg 3 naposra tervezett dupla gerinc túra miatt elég nagyra sikerült mindkettőnk zsákja (derékalj, hálózsák, túrabot, trad cuccok, meleg holmi, stb.) és az induláskor még úgy tudtuk, hogy nem kell 3-asnál nehezebbet mászni, a parkolóban úgy döntöttünk, hogy fölöslegesen nem cipeljük a mászócipőket.

Szóval 5-,5. Teremben vagy sziklán, mászócipővel a lábon nem ijedtünk volna meg ettől a nehézségtől, de az ismert körülmények mellett kicsit megszeppentünk és nagyot nyelve összenéztünk: mégiscsak cipelni kellet volna azt a (nagyon nehéz) mászócipőt! Nem sokat agyaltunk tovább, itt már vissza nem fordulunk! Valahogy csak felküzdjük magunkat! Olivér beszállócipőben, én túrabakancsban.

Olivérrel azóta nem tudunk dűlőre jutni abban, hogy melyikünk a jobb mászó, amióta egy partit alkotunk, de végül úgy döntöttünk, hogy a két nehéz szakaszon a szerintem jobbnak gondolt mászó, vagyis Olivér mászik elöl. A szimul mászás helyett ezeket a szakaszokat saját magunk által épített standból biztosítottuk. A kiépítetlenségnek köszönhetően (és nem meglepő módon) nittelt standdal sem találkoztunk, ezért nagyon megörültünk annak az egynek, ami az egyik csúcsmászásnál segítette a másodmászó biztosítását a kritikus szakaszon. Itt egyébként egy nitt és egy szög is volt a kunsztot biztosítandó. Valaki nagyvonalúan még egy éket is hátrahagyott.

Az út keresése mellett a másik (eddig számomra korábban még nem tapasztalt) kihívást a lemászások jelentették. Olivér ezen nem aggódott, neki volt már ebben rutinja. A hegymászás úttörőinek sem jelentett volna gondot (akkoriban nélkülözhetetlen gyakorlat volt a lemászás), de én hiába másztam már egész sokat életemben, lefelé jóformán még soha. Az elölmászó “lemászót” könnyű volt biztosítani, a másodmászónak viszont természetes alakzatokról kellett ereszkednie (már ha tudott), mert nem akartunk eszközt hátrahagyni. Egyetlen ereszkedő standot találtunk csak: két meglehetősen régi szöget, amiket (addigra már viseletessé vált) kötélgyűrűkkel tettek redundánsá. Bár szemrevételezéssel ereszkedésre biztonságosnak ítéltük, egy kötélgyűrűvel azért hozzákötöttem egy homokórához, biztos, ami biztos.

Emlékeim szerint dél körül lehetett, amikor először néztünk az órára, hogy mégis mennyi ideje mászhatunk. Az eltelt időt és a hátralévő gerincet vizsgálva szürke felhők kezdtek gyülekezni, de csak a gondolatainkban. Az idő továbbra is csodás volt, napsütés, 20 fok alatti hőmérséklet, enyhe szél.

A gyakori útkeresések és tanakodások sok időt felemésztettek, az árnyékok elkezdtek megnyúlni. A hátralévő szakaszt vizsgálva hamar be kellett vallanunk magunknak, hogy esélytelenné vált, hogy a Lomnicon túljussunk aznap. Az eddigi tempó alapján úgy kalkuláltunk, hogy ha így haladunk, alig érünk fel a csúcsra sötétedés előtt. Miután a vízkészletünk is csak egy délelőtti programra volt optimalizálva (helyesebben minimalizálva), az addigra fél-fél literesre apadó fejenkénti adag is meglehetősen nyugtalanítóan kevésnek hatott.

Tovább fokozta a hangulatot, hogy az egyik pihenőnk alatt végignéztünk egy helikopteres mentést az északi oldalon. Többszöri forduló és próbálkozás után sikerült csak a hordágyat a helikopterből leengedett kötélre rögzíteni. Ahogy a helikopter odébbállt és a hangzavar elmúlt, visszatért a hegy nyugalmat sugárzó némasága, mi pedig újra a továbbhaladásra tudtunk koncentrálni.

A szomjúságtól nem meglepő módon megfájdult a fejem, de legalább abbamaradt az izzadás, így elapadtak a sisakból csordogáló erecskék és nem csípték tovább a szemem, mint korábban az út elején.

Ahogy a nap körbefordult, a változó árnyékok miatt egyre tisztábban rajzolódott ki a gerinc, mi pedig egyre magabiztosabban választottuk ki a megfelelő utat. Beletörődve a helyzetbe, hogy nem lesz könnyű a nap hátralévő része, előre felé menekültünk. A kitartó araszolás nem volt hiábavaló, a Lomnic sziluettje a táj hátteréből lassan elkezdett felénk kúszni.

A gerinc utolsó szakaszán talán már három órája másztunk víz nélkül, amikor az egyik pár perces szusszanás alatt Olivér észrevette, hogy maradt még az egyik kulacsának az alján kb egy deci víz. A két felestől megrészegülve folytattuk utunkat és a sokadik utolsónak vélt apróbb csúcstömb megmászása után végre fölénk magasodott az obszervatórium James Bond filmbe illő, erődítményszerű tömege.

Azt hiszem ez volt az a pont ahol nagy egyetértésben beszéltük meg azt, amit már sokkal korábban megfogalmaztam magamban, de nem mertem Olivérnek hangosan kimondani: köszönöm, nekem ennyi elég volt, én a Lomnicról már csak az autóig vagyok hajlandó elmenni.

Egy falszakasz volt már csak hátra. Meglehetősen kimerülten egyeztettünk arról, hogy most kell a legjobban figyelni, mert bár már félig ünnepelünk, fáradtak és dekoncentráltak vagyunk és még hátra van egy utolsó mászás. Ez a szakasz annak ellenére, hogy nem tűnt nehéznek, nagyon simára koptatta az olvadó hó, dőlése miatt pedig mászni lapos, gyalogolni viszont meredek.

Olivért biztosításba vettem és elindult. Ment csak ment, ment és ment, és annyira csak ment, hogy úgy éreztem, közben elfelejtette hogy eszközt kellene helyeznie. Utána kiabáltam kissé kétségbeesve és a türelmetlenségtől meglehetősen gorombán, hogy rakjon már valamit, mert indulnom kéne lassan és semmi sincs köztünk ami megfogna minket. Olivér kiváló pszichológiai érzékkel tette félre általánosnak mondható kedélyes stílusát és választott megfelelő hangnemet a reakciójához, amivel egy szempillantás alatt kizökkentett a türelmetlenségből és újra kitisztult a fejem: rakok bazdmeg, de nincs hova!

Ennek is köszönhetően talán, annyit gyorsan felmértem magam körül, hogy ha Olivér véletlenül kicsúszik és nem bír megkapaszkodni, akkor köztes pont híján, nagy valószínűséggel a gerinc északi oldalára csúszott volna, jó hosszan. Ennyi idő alatt egy kisebb szökelléssel a déli oldal mélységébe tudtam volna “vetni“ magam, hogy a gerincen megakadjon a dupla kötélszár és ne legyen nagyobb baj.

Végül Olivér talált valami kis sziklaformációt, amit némi jóindulattal és optimizmussal akasztásra alkalmas helynek minősített. Több, mint a semmi. Aztán pár méterrel később még egyet. Valamelyest megnyugodtam. Már csak fel kell érnünk. Ezt a nyugalmat némiképp megzavarta, hogy a szombat esti gondola járatra váró kis tömeg (6, 8 fő talán) az obszervatórium korlátjába kapaszkodva bámulta végig hogyan bénázunk fel ezen az utolsó, köztes elhelyezésre tökéletesen alkalmatlan szakaszon. Miközben a kis közönségünket méregettem és gondolataim a felvonó állomás bárpultja mögött álló sörcsap felé kalandoztak, Olivér éles kiáltása hasította át a hegyoldal némaságát: Kőőő!!!

A tanfolyamon tanult és élesben többször alkalmazott gyakorlatra, vagyis a falhoz közelhúzódni esélyem sem volt a 45 fok körüli hegyoldalban, így felnéztem az éles pattogó hang irányába. Nyílegyenesen száguldott felém egy féltéglányi kő. Lelassult az idő, felpörögtek a gondolataim. Automatikusan kapcsolt be korábbi sportéletemből az ökölvívó refleksz, hogy bal tenyérrel jobbra húzom az “ütést” és ezzel egy időben balra “kilépek” az ellenfél mellé, merthogy kivédeni máshogy nem tudom, amikor is alig pár méterrel előttem egy kis kiszögelésen a kő végül irányt váltott. Újra néma lett a hegyoldal, csak a tovahulló kő halkuló pattogása hallatszott az alattunk lévő kuloár felől, majd megkönnyebbült lihegésem, amíg felértem a korlátig.

A fent álló turisták elismerően gratuláltak felérkezésünkor és mintha nem én néztem volna farkasszemet a száguldó kővel 2 perccel azelőtt, izgatottan elmesélték, hogy ők hogy látták és hogy milyen durva volt és hogy mekkora mázlim van.

Ahogy ledobtuk a felszerlést, rendeltük is a jól megérdemelt sörünket és boldogan kortyolgattuk, miközben a lemenő nap fényében visszanéztünk a gerincre. Telefonjainkon az óra negyed nyolcat mutatott. Reggel hat volt, amikor elindultunk, tehát több, mint 13 óra telt el, amíg végigmásztuk a gerincet.

Második sör helyett jegyet szerettünk volna venni a gondolára, hogy picivel később az autó mellett tanakodjunk a további programról. Nem kellett tanakodnunk, a program már rég el volt döntve nélkülünk is, mert a gondolára nem lehetett csak úgy jegyet kapni.

Fél nyolckor vágtunk neki a via ferrataval induló normálútként ismert túraútvonalnak, ami lentebb a sípálya nyomvonalába csatlakozott, végül pedig az erdőn át vezetett a parkolóig. Fél 1 volt, mire az autókhoz értünk, 18 és fél órája voltunk úton, amikor visszaértünk. Magunkba juttattunk némi autóban felejtett izotóniás italt és szendvicset, pár perccel később el is aludtunk. Olivér az autóban, én a parkolóőr bódéjának a teraszán.

Másnap egy bányató partján reggeliztünk, ahonnan majdnem az egész Magas-Tátrát beláttuk. Fáradtan néztük a hatalmas hegyvonulatot és azt a parányi gerinc szakaszt, ahol ezt az óriási kalandot átéltük. Büszkeséggel töltött el minket, hogy a sok apró kellemetlenség ellenére is feltaláltuk magunkat és használni tudtuk a korábbi mászásokon szerzett tudásunkat. Higgadt, megfontolt döntések mentén a megerőltető kalandot is élvezettel és jó kedvvel csináltuk végig. Bár kijelöltünk egy hétvégét az eredeti út befejezésére, végül nem sikerült a szezonban visszamenni. Talán majd jövőre! Mindenesetre bevéstük a nagy tervek közé.

Ahogy a Villa-gerinc is bevéste magát örök emlékként mindkettőnkbe.

TECHNIKAI INFORMÁCIÓK A TÚRÁRÓL

Táv: 12 km a parkolótól a bivakig, kb 2 km a bivaktól a Lomnicig (a Villa-gerincen), kb 11 km a Lomnicról a parkolóig. Összesen 25 km.

Szintemelkedés: 1740 m

Elért magasság: 2634 (Lomnic)

Időtartam: Első nap 3 óra, második nap 13 óra 15 perc volt a gerinc és 5 óra 15 perc a lemenet (összesen 18 óra 30 perc).

SummitPost link

A leírás szerinti irány: a Lomnicról a Késmárky felé. A két nehezebb (5-,5) felmászás az ellenkező irányból van, ahogy mi csináltuk.