Steinerweg, istállógőzből

István Kohár
Jan 1
10 min read

2025 nyarán is az történt, ami két évvel korábban: a nagy nyári, egyhetes mászótábor meghiúsult a július végi rossz időjárás miatt. Persze nem maradtak tétlenek az elefántok, az egy hetes közös mászás helyett kisebb hordákban alternatív kihívások felé fordultunk. Több napot sportutaztunk itthon és több multi-pitch utat másztunk Ausztriában. Olivérrel nem akartuk elengedni a nagy tervet, de csak egyetlen olyan hétvégét találtunk, ami mindkettőnknek megfelelt, szeptember első hétvégéjét.

Nekem az augusztus edzés szempontjából egy kicsit gyengére sikerült, ezért picit aggódva gondoltam a szeptemberi dátumra. Nem tudtam annyit edzeni, hogy megnyugtató legyen a kondim, de bíztam benne, hogy van bennem annyi, amennyire szükség lesz, istállógőzből megoldom. Ahogy közeledett a kijelölt hétvége, az időjáráselőrejelzést nézegetve arra jutottunk, hogy ezt a programot az idén is el kell engednünk. A megelőző csütörtökre és péntekre 10-20 cm havazást ígért.

Kissé csüggedten tettük félre a nagy tervet, de annál lelkesebben állítottunk össze egy csinos kis csokrot más utakból. Az időjárás változékonysága miatt nem tudtunk egyik mellett sem véglegesen dönteni, pedig már szerda volt. Mindenesetre elhatároztuk, hogy szombaton elindulunk. Még nem tudtuk, hogy hová, csak az indulásban voltunk biztosak. Legfeljebb útközben variálunk. Ilyenre is volt már példa, két éve októberben így lett a Hohe Wand-ból Grosser Priel.

Szerda este lefekvéskor azon járt az agyam, hogy pakoljak úgy, hogy a különböző programokra gyorsan tudjam átvariálni a holmikat (alvós cuccok egy zsákban, tábori konyha egy másikban, sok réteg ruha a mászásra, külön csomagban a vas, külön kötelek, elég víz, stb) és ezen morfondírozva már nem is néztem lefekvéskor az időjárást. Reggel az ébresztő kinyomása után felugrott a notification Olivértől. A screenshot szerint kitisztult a Dachstein. Nagy valószínűséggel csak 10-20 mm hó pénteken, utána szintén nagy valószínűséggel csapadékmentes szép idő, +7 - +15 fok lent, -4 - +7 fok a csúcson. Hétfőn és kedden már újra rossz idő.

Ezzel megszületett a döntés is, ha nem változik rossz irányba, akkor belevágunk. Mivel pénteken is ugyanezt mutatta az előrejelzés, sőt talán még kicsit javult is, úgy döntöttünk, hogy másnap elindulunk a Dachsteinhez.

Szombat késő délután már a lemenő nap fényében csodálhattuk, ahogyan a szerpentinen közeledve előbújik a fák mögül a fal. A parkolóból nem tűnt nagynak a fal, mert légvonalban nagyjából 3 km-ről néztük, de annál félelmetesebbnek hatott, mert tudtuk, hogy a szakasz amit le kell győznünk másnap, közel 1000 méter magas.

Másnap 3:00-kor keltünk, gyors öltözködés, pakolás és rendszerezés után 4:00-kor elindultunk a felvonóház parkolójából. Elsőként értünk a falhoz vezető ösvényre. A fejlámpákkal csak a talpunk elé kellett világítanunk, a távolabbi környezetünket és a hegyeket bevilágította a telihold.

A Südwandhütte ablakán benézve láttuk, hogy reggeliznek már mások is, hamarosan nem leszünk egyedül az ösvényen.

Már egészen a fal aljában jártunk, amikor beért és el is hagyott minket egy parti, amit nem bántunk, mert eggyel határozottabban mentek a nem túl egyértelmű beszállási pont felé, mint mi. Visszanézve a völgy felé 8-10 másik páros fejlámpái rajzolták ki a gyalogösvény kacskaringós vonalát.

6:30-kor kezdtünk mászni, már világosban.

Korábbi hasonló tapasztalataink alapján és némi biztonsági pesszimizmussal 30 percet kalkuláltam kötélhosszanként, tehát 13 és fél óra mászással, legkésőbb este 8:00-ra, sötétedés előtt felérünk a csúcsra és még persze egy picit tovább is, merthogy nem akaródzott a csúcson aludni. Bár hálózsák nem volt nálunk, annyi holmival azért készültünk, hogy vészhelyzet esetén a napfelkeltéig kihúzzuk a csúcson vagy egy picivel lejjebb ereszkedve.

A falhoz érve lelkiismeretesen bekötözködtünk, ami teljesen feleslegesnek bizonyult. A kezdeti pár kötélhossz nehézsége, pontosabban könnyűsége miatt tökéletes bemelegítés volt, de lényeges 20-30 percet spórolhattunk volna ha “free solo” másszuk. Ezt a benyomást a mellettünk elrohanó osztrák csapat látványa is megerősítette.

Egész más benyomást keltett a folytatás! Aggódva néztem fel az 6. kötélhossz végén a következő három kötélhosszt átívelő körülbelül 150 méter hosszú platóra, mert hiába csak 1-es, 2-es nehézségű, a távolból nagyon meredeknek és simának tűnt és a topo szerint semmilyen fix pontra nem számíthatunk itt. Hamar elültek a kételyeim, feloldódott bennem a könnyű nehézségi fok és a nehézség látványának ellentmondása és megmosolyogtam magam, mert hiába vagyok tisztában a hegy és az útvonal méreteivel, a léptéket valahogy mégis nehéz a képzelettel lekövetni. A meredek és sima plató meredeksége és simasága nagymértékben enyhült amikor megláttam, hogy fél autónyi tömböket kell kerülgetni és gyakorlatilag esélytelen leesni vagy lecsúszni erről a távolból veszélyesnek tűnő szakaszról. A megkönnyebbülés meg is hozta hamar a sok időt spóroló döntést, ezt a szakaszt szimulban másztuk, így végül az út első harmadát (az első 10 kötélhosszt) a tervezett idő alatt teljesítettük.

A plató tetején kaja szünetet tartottunk és közben eszünkbe jutottak Németh Gábor szavai, aki már mászta ezt az utat és július elején egy közös ebéd alkalmával megosztotta velünk élményeit és felhívta figyelmünket az általa tapasztalt nehézségekre: “Ha ezt a pontot eléritek, akkor már sínen vagytok!”

Az első harmad könnyebb kötélhosszai után következtek az izgalmasabb és nehezebb szakaszok. Be kellett látnunk, hogy a topo-n jelölt standok helyén nem a bombabiztos dupla nitteket kell értenünk. Nagyjából a standok felénél dupla karikás nittel találkoztunk, a többinél rozsdás szöggel, jó esetben kettővel. Ezeken a helyeken igyekeztük még biztosabbá tenni a standot ékek és friendek használatával.

A 11. kötélhossz után kétfelé ágazik az út és bár Olivér minden nehezebb kihívásba olyan lelkesen vágott bele, mintha csak egy kék boulderen kéne egy dino-t csinálni, nem engedtem neki a választásban és jeleztem, hogy elindulok a könnyebiken. Az út mindkét ága egy-egy oldalirányú traverzben folytatódott nagyjából 110 méter hosszan. A topo szerint a felénél kellett volna találnom egy standot, de nem volt semmi vagy legalábbis nem találtam. Emlékeim szerint 2 eszközt tudtam elhelyezni a 110 méteren (pontosabban amíg ki nem feszült a 60 méteres kötélpár), ami nem tűnik soknak, de a traverz könnyűsége mellett ha kielégítőnek nem is, de elegendőnek tűnt. Tulajdonképpen fel lehetett sétálni ezen az oldalirányú, körülbelül 1 méter széles párkányon kicsit görnyedt testtartásban, de a görnyedtség miatt nehéz volt nem lenézni a párkányt határoló, szinte teljesen függőleges fal alatti, nagyjából 500 méteres mélységbe. Az előbb említett kifeszült kötélpár miatt végül rövid szimulozásra kényszerültünk a traverz végén. Egyik legemlékezetesebb momentuma következett a mászásnak, mert a párkány vége és egy rövid felszökés után (ahol újra összeért az út két ága) egy körülbelül 3 méteres szakaszon kampuszolva (jó fogásokkal, de lépések nélkül) kellett eljutni a következő standig. Mindezt az előbb említett 500 méteres mélység felett.

A következő 4-, 4, 4+ nehézségű szakaszokon értettük meg igazán, amit Gábor is említett az élménybeszámolójában, de a kezdeti lelkesedés miatt nem annyira érzékeltük az út első felén. A topo-n jelölt nehézségeket a régiek adták, a mostani skála szerint minimum 1 fokozattal feljebb lehetne minősíteni őket.

Az út kiépítetlensége miatt a táv középső és utolsó harmadában sokkal nehezebb volt a tájékozódás, mint lejjebb. Erre Gábor több alkalommal is felhívta a figyelmünket, úgyhogy nem nagyon lepett meg minket, hogy keresgélni kell, olvasni kell a falat. Egy alkalommal nem tudtunk megegyezni, hogy hol is lehetünk pontosan a topo szerint, de sokat nem is vitatkoztunk rajta, mert a lényegen, hogy folytatni kell, nem változtatott semmit. Egy alkalommal másztam csak ki az útból rossz irányba, akkor is azért, mert a topo-n jelölt nehézséget épp az útból kivezető repedésbe láttam bele, ahol haladnom kellett volna, egy fokozattal nehezebbre értékeltem. Rövidebb tanakodás után Oli folytatta gyakorlatilag trad-ban az utat egy elég barátságtalan, már-már kémény szerű repedésben. Kis kitérő lett csak végül az eltévedésből, mert ahogyan Olit biztosítva alaposabban elmélyültem a fal geometriájában, leesett, hogy hol rontottam el, merre is kellett volna másznunk. A tévesztésben a legbosszantóbb az volt, hogy egy felkészületlen osztrák páros, korunkbeli srácok, akik a nyomunkban másztak idáig, ezt kihasználva elénk kerültek. Ez önmagában nem lett volna baj, a falon mindenki udvarias és segítőkész egymással, de ezek a fiúk meglehetősen küszködve haladtak, mosoly még akkor sem hagyta el a szájukat, amikor barátságosan bíztattuk őket egy-egy küzdősebb szakaszon. Lehet, hogy a mogorvaságuk nem is nekünk szólt és a küszködés oka sem feltétlenül a mászótudásuk volt, talán inkább a nem megfelelő lábbeli választás. Egyikük beszállócipőben, másikuk túrabakancsban volt. Átéreztem, ismerős volt a helyzet.

Néma bosszankodásunk jó pár kötélhosszal később, egészen közel a végéhez, ugyanabban a pillanatban jutott csúcsfokára és illant is el egyszerre, mert az addigra már meglehetősen megviselt ábrázatú páros végül visszavonulót fújt és ereszkedni kezdett. (Ugyanekkor egy rövid ideig elméláztam azon, hogy egy kötélhosszal előrébb lehetnénk, ha nem kellett volna a srácokat elengedni, de ez benne van a pakliban, nem pazaroltam bosszankodásra az erőmet.)

A morcos srácok emlékét egyébként hamar elfelejtette velünk egy nagyon kedves osztrák partival való találkozás. Korunk beli hölgy mászott egy kb 60 éves pasassal. Kedvesen megköszönték, hogy gyorsan vázoltuk eltévedésünket, segítve ezzel őket a helyes úton maradni és már rohantak is tovább. 10-kor kezdtek el mászni, 3 és fél órával később, mint mi és megelőztek minket valahol a 20. kötélhossz előtt.

Sokkal lassabban jutottunk túl az út második harmadán, de ez nem szegte kedvünket és egy újabb nagyjából 30 perces kajaszünet után, töretlen lelkesedéssel folytattuk a mászást.

Az utolsó harmadon valahogy sehol sem tudtuk pontosan, hogy merre járunk, egyedül csak azt, hogy az irány jó. Ez nagyban annak volt köszönhető, hogy két nagy, egymás feletti kémény bal oldalán kellett másznunk a topo szerint és ha nem is vettük észre őket azonnal, egészen közel érve markáns útjelzőként magaslottak fölénk.

Az utolsó komolyabb megpróbáltatás következett, a toponk szerinti 22. kötélhossz. Olivér következett elöl (bár lehet, hogy azért mert megkértem) és hiába ajánlottam fel neki a topo szerinti könnyebb variánst, Olivér olyan mosollyal a fején, mint amit a nagyobbik kisfiam szokott vágni, amikor rosszban sántikál, elindult a nehezebb variáns felé. A topo szerint 5+, de másodmászóként kimászva is inkább 6+, talán még 7- is.

Lassan állt csak vissza a pulzusom ezután a szakasz után és sokáig kapkodtam az ormányomon a levegőt, mire úgy ahogy összekapartam magam. Éreztem, ahogy elkezdett a fáradtság úrrá lenni rajtam és azt, hogy eddig tartott az istállógőz. Jól esett volna egy újabb 30 perces szünet, de elnézve a lemenő nap egyre gyorsuló ütemben fogyatkozó sugarait és a soron következő könnyebb szakaszokat, úgy okoskodtam, hogy itt már nem érdemes megállni, a csúcsig már csak kibírom.

A hosszabb mászások végén rám duplán igaz a mondás: Ami nem megy, azt erőltetni kell! Ahogyan fárad az ember egyre nehezebb minden mozdulat és hiába fogy a kulacsból a víz, a hátizsák csak egyre nehezebb lesz. Borzalmasan fáj felvenni huszonvalahanyadjára a mászócipőt is, de az erőltetés most elsősorban az evésre vonatkozott. Egyre nehezebben ment le minden falat, pedig egyre nagyobb szükségem lett volna rá. Megkértem Olivért, hogy a következő szakaszokon másszon ő elöl, mégiscsak 10 évvel fiatalabb, UB-t futott a nyáron párosban (!), egy hetet túrázott Svédországban a feleségével, mielőtt elindultunk volna erre a kalandra. Remélem most már ő is elismeri, ami a két évvel ezelőtti kalandunkon még vita tárgya volt, hogy ő az ügyesebb mászó!

Az utolsó kötélhossz előtt Olivér felajánlotta, hogy fejezzem be én elöl az utat egyrészt gondolom udvariasságból, másrészt, hogy ezzel is kirántson a pillanatnyi csüggetségből és bár egy gondolatnyit tétováztam, határozottan visszautasítottam, mert Olivér érdemelte ki az elsőként való csúcsra lépést. Utólag bevallotta, hogy addigra már ő is nagyon elfáradt és ez volt előzékenységének fő mozgatója. Az utolsó szakaszokba vetett extra erőfeszítéseiért remélem kellően kárpótolta az, hogy ő még épp elcsípte a szomszéd gerinc mögött lebukó nap utolsó sugarai által megfestett tájat, a rózsaszín, narancssárga, kék, lila pompában tündöklő eget és alatta a kékre festett gleccser látványát.

Amikor leszólt, hogy biztosításba vett és indulhatok, épp elkapott az alacsony vércukorszint és a sötétséggel elterülő hideg keveréke okozta remegés, de ahogy megmozdultam és nőtt a pulzus, újra megnyugodtam. Egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy felszólok, hogy várjon még, mert ennem kell, de aztán a célvonalra gondolva, erőt vettem magamon és elkezdtem mászni. Az utolsó szakaszon mászás közben azt néztem, hogyan fut egyre magasabbra a mellettem lévő falon a Dachstein gerincének az árnyéka.

A csúcson nem az ünneplés volt az első dolgom. Olivér rövid öleléséből kibújva, még meglehetősen szédelegve kattintottam be magam egy fix pontba, de amint stabilan álltam, egyszerre kezdtem kapkodni magamra a meleg holmit és magamba ami ehető a kezem ügyébe került, kis kolbász, kis békás haribo, kis datolyás energiaszelet, teljesen random sorrendben. Szerencsére még pár deci vizem is maradt, ami addigra olyan hideg lett az esti széltől, mint ami a Gravity zuhanyzójából jött mielőtt meghekkelték volna gyorskötözővel! Az igazi megváltást persze, mint minden többkötélhosszas mászás végén, a mászócipő levétele jelentette!

Mire a körülbelül 40 méterrel feljebb lévő Gipfelkreuz-hoz felgyalogultunk, már teljesen sötét volt, de újra bemelegedtem és a gumicukros datolyás kolbász is dolgozni kezdett bennem, úgyhogy az ünnepi egyesületi matrica kihelyezését már önfeledt boldogságban éltem meg.

Sokáig nem ünnepeltünk, egy-két elmosódott selfie után indultunk is le. Fél 8 múlt és bár valamivel gyorsabban jutottunk fel, mint terveztük, egy kicsit mégis lassabban, mint ahogyan azt mászás közben reméltük.

Lefelé menet nem volt szabad eltévesztenünk, hogy melyik klettersteig-et választjuk, mert a gleccser legbiztonságosabb szakaszára szerettünk volna érkezni. Olivér a fáradtság ellenére, az éjszakai sötétben is résen volt, így hamar a ratrakolt nyomvonalon voltunk. Itt rögtön elfeldtette velünk a lassúság okozta tompa bosszúságot az, hogy a késői befejezésnek köszönhetően egyedül maradtunk a hegyen. A hold teljesen bevilágította a gleccserrek és sziklák által határolt óriási teret. A telihold fényében gyalogoltunk a Seethalerhütte irányába.

Este 10 óra volt mire elértük a hüttét és bár lekéstük a konyhát és valamiért sörrel sem tudtak szolgálni, a házigazda szívélyesen és segítőkészen fogadott minket, úgyhogy rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy ott töltjük az éjszakát.

Mivel Olivérnek másnap fél 4-kor már jelenése volt Budapesten és ehhez képest nagyon későn indult le az első felvonó (és különben sem lett volna méltó egy ilyen mászás után leliftezni) úgy döntöttünk, hogy az aznapi 3-as ébredés után megérdemlünk egy kicsit hosszabb pihenést, ezért 4 órára állítottuk az ébresztőt.

Induláskor nem tudtuk felmérni a lejövetel hosszát, de a 3 órás tippünk végül bejött, fél 8-ra értünk a parkolóba. A lejövetelen szintén teljesen egyedül élvezhettük még ki a hegyoldal és a völgy által határolt monumentális teret.

Érdekes pillanata volt a lemenetnek, amikor a lefelé vezető klettersteig-et végül nagy nehezen megtaláltunk. Hiába álltunk a gps szerint pont a beszállási ponton, semmilyen jelölést sem láttunk magunk körül. Kínunkban már a Skywalk platform rácsos padlóját nézegettük a cipőnk talpa alatt, amikor leesett, hogy nagyjából 3-4 méterrel a terepszint fölött állunk. A lefelé vezető klettersteig beszállójához a Skywalk korlátján kellett átmászni az épületet tartó pillérek közé, a villámvédelmet ellátó acélsodrony hálózaton keresztül.

Már csak egészen a felvonóházhoz közel találkoztunk felfelé menő koránkelőkkel, köztük a kedves partival is, akik olyan lendületesen előztek meg minket a falban előző nap. Örömmel konstatálták, hogy végül sikerült nekünk is az út, még látták is a fejlámpánik fényét lentről lefekvés előtt. Ők leértek még sötétedés előtt és úgy döntöttek, hogy másznak még egyet másnap is. Elköszönés után leesett állakkal néztünk össze és mondtuk egyszerre ugyanazt: Ilyen hatvanévesek szeretnénk lenni!

Előző nap este a holdvilágos éjszakában azon tűnődtem amíg nem tudtam elaludni, hogy mit csinálhat a csúcson felvillanó fejlámpa pár, milyen lehet most ott fent a csúcson a sötétben. Valahogy eszembe sem jutott, hogy egy nappal később megtudom, mert mi leszünk pont ugyanazon a helyen, nagyjából ugyanabban az időpontban.

A két évvel ezelőtti, Villa-gerinc kalandunkhoz képest sokkal jobban felkészülve érkeztünk a Steinerweg-hez. Leginkább azt élveztem a mászásban, hogy Olivérrel tökéletes összhangban, jó kedvvel haladtunk, még ha kicsit lassult is a tempó az egyre növekvő fáradtsággal. Végig magabiztosan másztunk, a bizonytalan helyzeteket hamar megoldottuk, nem idegeskedtünk és egyszer sem jutott eszembe a nehéz helyzetekben tipikusan felbukkanó “Mi a fenét is csinálok itt?” gondolat.

A mászás jó hangulatát az is bizonyítja, hogy nagyjából két nappal később, mire elkezdtem írni ezt a beszámolót, azon kaptam magam, hogy a többi hasonló kalandról lementett topo-kat és leírásokat böngészem.

Remélem jövőre a formaidőzítés is jobban sikerül! Már csak azért is, mert miközben a befejező mondatot fogalmazom magamban, több napos alpin utakról szóló elefántüvöltéseket hoz magával a szél a hannibalos csorda felől!