.jpg)
Sufferfest a Mont Blanc-on
- Pilz Oliver
- May 17
- 10 min read
Champex felől
2019 óta szinte minden tavasszal elvonulunk egy hétre síelni Champex-ba, ami a Mont Blanc-masszívum svájci oldalán található, és a Tour de Mont Blanc, illetve az Haute Route is átmegy rajta. Champex a hannibálos síelés, és valójában az egész egyesület egyik bölcsője. Túlzás nélkül teljesen hihetetlen a hely. A szállásról közvetlenül a legvadabb sítúrautak indulnak az Arpette-völgyben, és gyakorlatilag bármelyik irányba indulsz el autóval, négyezres csúcsok között találod magad. Nyugat felé indulva Chamonix bő egy óra autóval, de csak tavaly kezdtük felfedezni, és ekkor beszéltük meg, hogy ha már ilyen gyakran vagyunk itt, síeljük meg a Mont Blanc-t.
Útvonalakat persze már régóta néztünk, meg időpontokat, mennyi felszerelés kell, stb. Idénre viszont arra jutottunk, hogy ha kifogunk egy tiszta napot és jók a körülmények, akkor ez bőven reális. Megalapításra került egy a csúcspontján 7 tagú Messenger-csoport, amiből áprilisra ketten maradtunk Konraddal, az egyesület egyetlen tiszteletbeli és egyben külföldi állampolgárságú tagjával.
Felkészülésként idén tavasszal Konrad valószínűleg rekordszámú sínapot beletett a Lengyel-Tátrában és alapból is egészen elképesztő kondija van, én pedig bíztam abban, hogy valahogy tudom tartani az iramot. Januárban egy napot fókáztam Ausztriában a pálya mellett, meg Sappadában másztam egy hetet. Síelésre így maradt egy-egy hétvége februárban és márciusban, amiben volt egy nap 2600 m szinttel, meg egy közel 50 fokos kuloár. Úgyhogy áprilisban azzal a reménnyel indultunk el Svájcba, hogy szintben és meredekségben remélhetőleg nem lesz probléma, az akklimatizációt és a gleccser okozta problémákat pedig majd valahogy megoldjuk.
Útvonaltervek
A Mont Blanc-ra a klasszikus síútvonal a Grands Mulets út, amit földi halandók általában két nap alatt teljesítenek: első nap az Aiguille du Midi félállomásáról betraverzálva fel kell jutni a Grands Mulets menedékházig (3051 m). Ez 900 m szint, a nehézség a Bossons-gleccseren és a La Jonction nevű gleccserkereszteződésen való átkelés, ami sokszor tele van hasadékkal és nehéz rajta utat találni.
A második nap eggyel nehezebb, a háztól 1800 m szintet kell megtenni a csúcsig, különböző akadályokat leküzdve. Az útleírások itt két fő útvonalat említenek. Az első a Petit Plateau-n megy keresztül (zöld szaggatott vonal), ami lapos, de át kell menni a függőgleccser alatt, ami csak arra vár, hogy rádomoljon. B opció a technikailag eggyel nehezebb a Dome du Goûter északi gerince (piros), ami elkerüli a függőgleccsereket, cserébe sokkal meredekebb. Előzetesen a leírások alapján ezt gondoltuk a jobb döntésnek – ekkor még nem tudtuk, hogy végül egy harmadik útvonalon fogunk feljutni.
Lefelé is több variáció közül választhattunk. A konzervatív megoldás rossz idő vagy körülmények esetén az lett volna, hogy a sílécet a Vallot kabinnál hagyjuk. Onnan az Arête des Bosses gerincen hágóvasban felmegyünk a csúcsra, majd visszajövünk, és a Vallot-tól a Grand Plateau – Petit Plateau érintésével csúszunk le. Itt a függőgleccserek veszélyét a csúszás relatív gyorsaságával lehet minimalizálni. Az általunk vágyott lemeneti út persze nem ez volt, hanem a csúcson kelet felé továbbindulva, majd az északi oldalra visszakanyarodva végigsíelni az egészet. Ezt azért is gondoltuk jobb megoldásnak, mert akkor nem kell azon agyalni, hogy lehet-e megsíelésnek nevezni a Vallot kabintól való csúszást (nyilván nem lehet, bár attól még szép).
Előkészületek
Három további akadályt kellett leküzdenünk: 1) az időjárás-jelentés egész hétre rossz időt mondott, 2) a Grands Mulets minden napra teljesen be volt foglalva, és 3) valami minimális akklimatizációt illene szerezni a próbálkozás előtt. Végül egy szerdai este felszabadult a házban, az idő is tisztulni látszott, viszont előtte nem volt csak egy nap akklimatizálódni.
Ezt úgy oldottuk meg, hogy április 14. hétfőn fellifteztünk az Aiguille du Midire, és 3800 m magasságban eltöltöttünk két órát. Utána egy rövid Col d’Entréves-kitérővel csúsztunk egyet a Vallée Blanche freeride-mekkában. Lehetett volna persze ennél jobb akklimatizációt szerezni, de az időnyomás és az időjárás ennyit engedett. Ráadásul a Midiről ipari távcsövekkel tudtuk végignézni az útvonalat a csúcsig, és láttunk is négy embert, akik éppen mentek fel. Az is látszott a távcsövön, hogy az összes nyom a Petit Plateau felé vezet, a Goûter északi gerince teljesen érintetlennek tűnt. Felhívtuk onnan a menedékházat, és megtudtuk, hogy annyira jeges, hogy senki nem ment arra mostanában, technikai csákány, illetve jégcsavarok és kötélbiztosítás nélkül nem ajánlott.
Ezek mondjuk pont voltak nálunk, de elég sok extra súlyt kellett volna magunkkal vinni, illetve nem éreztük azt, hogy majd pont mi fogjuk a héten elsőként mászni a nehezebb variánst. Elkezdtünk újratervezni, de a helyiektől kapott információk nem voltak nagyon bátorítóak. Egy guide-dal beszéltünk a Midin, aki azt mondta, hogy nem vállalná be a kockázatot a függőgleccser alatt, annyi szép más lehetőség van a Mont Blanc-on kívül. Egy nálunk sokkal profibbnak tűnő úr mesélte, hogy pont múlt héten volt fent. A függőgleccser szerinte nem vészes, viszont az északi oldal túl meredek és sok a hasadék. Nem is a csúcsról síelt, hanem a Vallot kabinig vitte a lécet, és onnan is csúszott le. Megint mástól megtudtuk, hogy pont pár napja a Trois Monts úton (tehát nem a Grands Mulets-n, ahol mi akartunk próbálkozni) ketten beleestek egy hasadékba és nem is élték túl.
Másrészről viszont a menedékházból bíztató hírek jöttek, hogy a Bossons gleccser és a Jonction jó állapotban van és járható. Az időjárásjelentés pedig három gyönyörű napot írt egymás után. Úgyhogy az lett a döntés, hogy április 15 kedden felmegyünk a házba, szerdán csúcstámadás, és a korábban felszabaduló szerdai foglalást se mondtuk vissza, hogy adott esetben csütörtökön legyen egy második esélyünk.
A hiányos akklimatizációnk ellensúlyozása miatt próbáltunk spórolni a felszereléssel. Szerencsére nem volt túl hideg, nyilván ruhából azért vittünk eleget, ha bármi történik. A legtöbbet a kötélen spóroltunk: mivel a Petit Plateau felé terveztünk menni, nem kellett dinamikus kötél. Konrad vett direkt ide egy 60 méteres Rad line-t, amit kis gondolkodás után kettévágtunk. Így felfelé a kettőt összekötve volt 60 méterünk. Lefelé pedig mindenkin volt 30 méter, úgyhogy bárki is esne bele egy hasadékba, a másik elvileg tud segíteni. Vittünk rádiót is erre az esetre. Ami biztosan hiányosság volt, hogy Konradnak nem volt firnvasa – ez lehet, hogy valami lengyel szokás, mindenesetre úgy számoltunk, hogy majd jön hágóvasban, ha túl jeges felfelé.
Grands Mulets
Így indultunk el a Midi félállomásán lévő Plan de l’Aiguille-hez a felvonóval kedden 10:30 körül. Elképesztően meleg volt, én persze a legvastagabb aláöltözőmet vittem, és a nap ellen is csak a legvastagabb csősállal tudtam védeni a fejemet. Megfogadtam, hogy legközelebb jobban átgondolom. A traverz nem volt vészes, pár helyen le kellett csatolni, pár helyen köveken avászkodni, de a meleghez képest gyorsan haladtunk. A Bossons gleccser tényleg szuper állapotban volt, többfelé is voltak nyomok, a menedékházból kapott tanács alapján az egyik alsót választottuk.
Volt köztünk némi véleménykülönbség arra vonatkozóan, hogy mikor kötözködjünk be. Aztán a Jonctionnak volt egy kicsit rosszabb része, ahol azt mondtam, hogy szerintem most már itt az idő. Egy kásás-hasadékos-lemászós részen kellett átmenni, aminek a végén egy meredek lemászás után át kellett ugrani egy hasadékot, de inkább csak látványra volt nehéz. Utána végre elindultunk felfelé, és nemsokára fel is értünk a Grands Mulets házhoz.
Maga a ház elképesztően jól néz ki, egy sziklaorom tetején, ahova fix kötelek segítik a feljutást. Fent nagyon jó hangulat várt, háromfogásos vacsora, sör, naplemente, alpenglow a Midi alatt, mindenki a másnapi mászással volt elfoglalva. A gondnok mondta, hogy a Petit Plateau után nem is a Grand Plateau-t, hanem a Corridor nevű utat ajánlja, egy kis táblára is ki volt írva, hogy előző nap onnan mászták.
Csúcstámadás
A gondnok szerint 4:45-től lehet látni rendesen a Petit Plateau fölötti függőgleccsert, szóval 3:30 előtt nem nagyon érdemes elindulni. Viszont nem volt nyomás, hogy túl hamar elérjük a csúcsot. Egy francia srác egy guide-dal például 14:00-re ért fel a csúcsra előző nap. Igaz, ők lefelé csak a házig jöttek és ott aludtak még egyet. Azt tudtuk, hogy az utolsó felvonó a Plan de l’Aiguille-től 16:45-kor megy le, addig kell visszaérni.
Úgyhogy 2:30 körül keltünk, szép kényelmesen megreggeliztünk és összepakoltunk, szinte utolsónak elhagyva a házat, mert nem akartunk tolongani indulásnál. Ez nem biztos, hogy jó ötlet volt, mert amikor 4:00-kor elindultunk, nagyon lassú volt előttünk mindenki. Ráadásul amikor beértünk egy csoportot, nem is nagyon álltak félre, hanem nekünk kellett taposni a nyomot előzés közben. Gondoltuk ennyinek azért bele kell férnie.
Elég hamar jó meredek lett az út, az elején volt sok hó, de viszonylag gyakran jeges lett, több alkalommal fel kellett venni a léceket a hátunkra. A sor végéről indulva szépen látszott a fejlámpák sora, érzésre a sor közepéig küzdöttük fel magunkat napfelkeltéig. Ahogy világosodott, egyre jobban látszott, ahogy alattunk a sűrű felhőrétegből szigetként lógnak ki a magasabb csúcsok. Teljesen elképesztő látvány volt, viszont sajnos annyira rá voltam fókuszálva a feladatra, hogy nem tudtam megfelelően értékelni a látványt. Annyi azért eljutott az agyamig, hogy ez most elég durva.
A függőgleccserek alá 6 körül értünk be, keményre fagyott jégtörmelék jelezte a veszélyzónát. Kicsit pihentünk előtte, aztán nekiiramodtunk, hogy minél gyorsabban át tudjunk menni a kitett részen. Néhány hasadékon itt át kellett menni, amik alig voltak nyitva, de lenézve látszott, hogy iszonyú mélyek.
3900 méteren kettéváltak a nyomok, mi a megbeszéltek szerint, illetve az előttünk haladókat követve balra fordultunk a Corridor felé. Itt egy meredek rész következett, ahol Konrad firnvas nélkül már nem tudott továbbmenni, úgyhogy hágóvasra váltott. Kicsivel 9:00 előtt értünk fel a Mont Maudit – Mont Blanc között futó gerincre. Előtte a gerinc takarta el a direkt napfényt, onnantól kezdve kellett napszemüveg. Teljesen filmbe illő érzés volt kiérni a napfényre, érezhetően melegebb is lett. Ez már 4300 m felett volt, éreztük, de meglepően jól bírtuk a magasságot.
Itt kezdődött az egész mászás legmeredekebb része: egy hasadékon át egy jeges lejtő, amin láttuk, hogy az előttünk lévők nagyon lelassulnak. Kis pihenő, aztán csákány, hágóvas elő, és indultunk. Az előttünk lévő lengyel páros férfitagját egyszer csak láttam, hogy elkezd felfele futni, ugyanis a kicsit feljebb lévő társa megijedt a jeges, meredek lejtőn. A helyzetet úgy oldották meg, hogy a vélhetően tapasztaltabb úr előrerohant, behajtott egy jégcsavart és felbiztosította a társát. Nekünk abban kellett főleg döntést hozni, hogy megyünk valakinek a nyomaiban, kockáztatva a leeső jégdarabokat és azt, hogy valaki ránk csúszik. Vagy inkább magunknak ütjük és rúgjuk a lépéseket. Az utóbbi szimpatikusabb volt, de a haladást lelassította. Ez volt a legizgalmasabb rész, nehéznek nem mondható, de a csákánnyal már rendesen ütni kellett a jeget, lefelé szúrva nem tartott.
Kb. 4500 méteren véget is ért ez az utolsó meredek rész, onnantól kezdve a meredekségtől és a jegességtől függően fókáztunk firnvassal, vagy gyalogoltunk hágóvasban. Bejött viszont egy új nehézség erre a 300 méterre: beütött a magasság. Mindketten szépen lelassultunk: egy levegő, egy lépés, aztán két levegő, egy lépés, aztán két levegő, egy lépés, de minden harmadik lépés után pihenés, stb. Ráadásul érezhetően butább is lettem. Egy ponton hágóvasra váltva megálltam: kötél le, hátizsák le, evés-ivás, lecsatol, lécek zsákra fel, felül összeköt, hátizsák fel, kötél fel, indulás. Ekkor észrevettem, hogy a hágóvas a zsákban maradt. Kötél le, hátizsák le, hágóvas ki, feltesz, zsák fel, kötél fel, indulás. Kicsit feljebb idejét éreztem egy plusz rétegnek, viszont gondoltam, akkor már megigazítom a rajtam lévő kötelet, mert szétcsúsztak a hurkok. Ebből egy kb. 10 perces szerencsétlenkedés lett, mert valahogy sikerült teljesen összecsomózni. Ezen a ponton azért azt éreztem, hogy ezt még lehetne gyakorolni.
Az utolsó 100 méter volt a leglassabb, Konrad itt a köteles mutatványom miatt jóval előttem. Talán most először elég kényelmetlen lett a helyzet. Aztán arra gondoltam, hogy ennek az egész hegyen való bohóckodásnak ez a célja. Ráadásul a körülmények ideálisak, süt a nap, van nálam csomó étel és ital, plusz réteg, meleg kesztyű. Ez visszarántott, hogy tudjam élvezni a küzdést, és szép komótosan felballagtam a csúcsra.
Ez sokkal kevésbé volt drámai, mint ahogy azt korábban elképzeltem. Előtte egyetlen négyezresem a Gran Paradiso volt, ott legalább volt egy nem túl nehéz mászás. Cserébe akkor sokkal idegesebb voltam a lejutás miatt. Most azt éreztem, hogy minden oké: hiába ismeretlen meg hasadékos a lemenet, meg fogjuk oldani. Amikor felértünk, egy parti volt ott rajtunk kívül, éppen indultak lefelé. Gyors fotó, kis nézelődés, aztán szedelődzködtünk mi is. Amikor indultunk le, akkor ért fel a következő parti, kb ez volt az aznapi mászók sűrűsége.
Lecsúszás
Konrad egy lengyel barátjának volt egy mondása, hogy ha a mászáshoz hágóvas kell, akkor a csúszás nem éri meg. Ez itt nagyjából stimmelt, az első 300 méteren lefelé főleg csak vergődtünk. Aztán befordultunk balra az északi falra, és rögtön értékelhetőbb lett minden. Pár nappal előtte esett 20-30 centi hó, és a meredekség is megfelelő volt. A magasság, a fáradtság, a sok cucc és a gleccserhasadékok ilyenkor persze kockázatkerülő síelést követelnek meg, a másik oldalról viszont ott van az az érzés is, hogy ha már síelni és nem mászni jöttünk, akkor akár élvezhetjük is a lemenetet.
Szerencsére a nyomok elég egyértelműen jelezték az irányt, a látási viszonyok tökéletesek voltak, szóval az alapvető biztonsági intézkedéseket betartva (egyszerre egy ember síel, látótávolságban maradunk, biztonságos helyen állunk meg) jól tudtunk haladni. Az északi fal aljáról visszanézve teljesen elképesztő volt a látvány, hiába nem volt túl technikás a síelés, az egész hegyoldal méretei és látványa nagyon drámaivá tették.
A Grand Plateau után hamarosan jött a Petit Plateau és a függőgleccserek, Konrad ment át alatta először. Majdnem vízszintes volt a terep, viszont tele jégtömbökkel, úgyhogy viszonylag sok ideig csak álltam és néztem, hogy milyen lassan halad. Egyszer csak feltűnt egy mentőhelikopter, és tett egy kört felettünk, aztán pontosan a függőgleccserek felett is elrepült – ez mondjuk elég érthetetlennek tűnt, hogy az amúgy is bármikor leszakadható jégtömbök felett miért kell alacsonyan átrepülni, ha ott van alatta valaki. Szerencsére nem történt semmi, úgyhogy elindultam én is. Minél hamarabb át akartam érni, úgyhogy kicsit nagyobb sebességgel érkeztem a jégtömbök közé, egy ponton el is vágódtam, annyira kemény és egyenletlen volt minden a léceim alatt.
A Petit Plateau után a Grands Mulets-ig igazi élménysíelés várt, gyönyörű íveket lehetett húzni. Rövid szünet után lesíeltünk a Jonctionig, ahol elkezdődtek a bonyodalmak, én szívesen mentem volna az egyik lejjebbi nyomon, elkerülve a hasadékos-mászós részt, amin felfele átmentünk, Konrad inkább a járt utat preferálta. Végül az döntött, hogy előttünk egy csapat is arra akart volna menni lefelé, viszont lentről folyamatosan jöttek rajta fel, és egyszerre csak egy parti fért el. Úgyhogy lesíeltünk, és elkezdtük a traverzálást vissza a felvonóhoz.
A vége egy igazi sufferfest volt, tűző nap, iszonyú meleg, csomó traverz, fáradtak voltunk, és nem is volt egyértelmű, hogy milyen nyomon érdemes maradni. Nem szeretném részletezni a megpróbáltatásainkat. Volt benne vita az útvonalról, derékig elsüllyedés után evickélés a kásában, szétázott fóka, ami nem tapadt a lécre. Egy ponton egy szikláról lemászáshoz úgy döntöttem, hogy mindkét kezemre szükségem van, a léceket és a botokat pedig ledobtam a hóba, hogy majd megállnak benne. Természetesen az egyik léc megindult lefelé, és 50 méterrel lejjebb állította csak meg egy szikla. A végére mindketten azt éreztük, hogy ez a traverz nagyobb szívás volt, mint felérni a csúcsra. Azért valahogy befutottunk, az utolsó 16:45-ös felvonó előtt volt még idő kényelmesen meginni egy sört és bámulni a hegyeket. Lefelé a felvonón nagyon szórakoztató volt, hogy a gondola az oszlopok után mindig elkezdett hirtelen zuhanni. Ilyenkor a szelfibotos kínai turisták elkezdtek sikoltozni, mi meg csak álltunk mint két bedessz, hogy ez már nekünk meg se kottyan.
 |  |
Az útra készülve azt gondoltam, hogy ha valahogy sikerül, az valami hatalmas teljesítmény lesz. Ehhez képest az utolsó 1-2 órát leszámítva sokkal kisebb szenvedés volt benne, mint néhány korábbi sítúrában vagy mászásban, illetve felfelé sem merült fel bennünk egyszer sem, hogy ne sikerülne. Ha valami, akkor inkább tompította az agyamat a koncentrálás és a magasság. A csúcsélmény sem volt túl drámai, mentünk felfelé, persze a végére már jó lassan, és egyszer csak nem volt már feljebb – semmi kitett gerincen egyensúlyozás vagy meredek falon felmászás, de még egy csúcskereszt se várt. Utólag belegondolva talán így volt helyes: szuper élmény volt, biztosan nem fogom elfelejteni, de kár lenne ebbe az egészbe többet belelátni unatkozó középosztálybeli harmincasok megküzdési mechanizmusainál.
Info:
1. nap: 6.92 km távolság, 912 m szint, 3 óra 46 perc
2. nap: 22.21 km távolság, 2082 m szint, 12 óra 8 perc
Comments